A nő ezerarcú és számtalan meglepetést tud okozni, nem árulja el minden titkát éppen ez a vonása teszi rejtélyessé személyiségét. Lehet kislányosan bájos vagy akár boszorkányos, érintéssel életre kelt és ismeri a titkokat.
Hiszen ki ne érezte volna már a csodát? Egy kanál tyúkhúsleves íze kapcsán vagy amikor karácsonykor a bejgli íze emlékeket ébreszt a szánkban és azt az érzetet kelti bennünk, hogy évtizedek múltán újra a nagyi piros kockás terítője mellett a sámlin ülünk és az ő főztjét esszük.
Ez az a varázslat, amelyet a nő tud és ismer. Ó hiszen hogyne tudná! Ott állt már copfos szöszi kislányként a nagyi szoknyája mellett épphogy kilátszott a földből és már segédkezett. Kis kezével kezdetben játékként a tésztát gyúrta, sütemények díszítése szórakoztatta. Sózott és borsozott magába szívta az íratlan szabályokat és megtanulta, hogy sóból jobb a kevesebb, mert hozzá tenni még lehet,de elvenni már nem és ha egy kis baleset történne a krumpli enyhítheti a só okozta katasztrófát. Őt küldték ki nyári délelőtt a hatalmas veteményes kertbe, hogy hozzon be zöldséget, zellert, répát, petrezselymet a vasárnapi levesbe. A kert bőséges volt, számos ágyás terült el benne, karalábé, zöldborsó, kelkáposzta, tarkabab, hagyma, krumpli is volt ültetve. A lányka a cseresznye fák árnyéka alatt sétált édes piros ribizli fürtöket majszolgatván, elhaladt a retek, a kapor és megannyi növény mellett először még azt sem tudván, hogy hol keresse a zellert és a petrezselymet. Ám amikor meglelte a megfelelő ágyást akkor sem tudott különbséget tenni a sok zöld levél láttán. Letört hát egy–egy levelet a száraikból és megdörzsölte velük kezét és ment ösztönösen az érzékei után, a fűszernövény illata nem csapta be az orrát. Nagy büszkeség töltötte el, ha dicséretet kapott az az ebéd amelyen ő is otthagyta a kézjegyét.
A kislány lassan felcseperedett aztán szépen nőiesedett, mint a körte a fán, ahogyan illatossá, mézédessé érik. A nagyvárosban egy kora téli este lassan lépdelt felfelé a lány a körlépcsős ódon bérház lépcsőfokán. Hosszú téli kabát van rajta, kapucni alól kitűnik a kék fáradt szempár, sál rejti el arcának kecses vonalát, karjai el vannak gémberedve a hidegtől. Gyakorlott mozdulattal rakja a kulcsot a zárba majd belépvén az üres lakásba és leteszi terhét a konyha pultjára. Egy pillanatig csak áll, aztán leroskad a konyha asztal mellé tétován töpreng némán. A teremtés koronája a férfi tegnap este jelentette be, hogy késő este érkezik és hogy ez sokszor meg fog ismétlődni a közel jövőben a munkája miatt. Olyan monoton minden, ugyanazzal a rutinnal kezdődik minden nap, majd folytatódik az irodában, a munka mennyisége nő, a határidők közelednek, állandó elvárások, aztán rohan az ember fáradtan boltba, postára, kis időre összefut a barátaival, aztán néha rájön szinte nem is evett aznap. Haza érve fáradt a társa is ingerült és este mintha agymosáson ment volna keresztül fáradtan bezuhan az ágyba, ideje sincsen a másikkal beszélgetni. Biztosan ő is ugyanezt érzi, ezt a mérhetetlen szürkeséget.
Mint lopakodó gazella kúszik elő az agyában a gondolat, hogy főz neki valami finomat. Nagy kérdés mit kívánna a másik? Este alig eszik valamit, főzeléket nem szereti jó ha szökőévben megeszi. Levest ritkán főzött neki otthon az anyja inkább a nagymama volt az, aki a fiú unokáját a levesre rászoktatta. Meg van az ötlet: a másik reggel már tüsszögni kezdett legyen hát fokhagyma krémleves. Könnyen elkészíthető és egyben gyomorfalat gyönyörködtető, másodiknak egy kis csirkemell natúr megsütve salátával. A döntése végleges és az arca kisimul ahogy az előkészületeket kezdi. Gondolatait nem a szürke hétköznapok, hanem a fűszerek arzenálja tölti ki, ebből is egy csipet abból is egy csipet. Finom illat száll halk dudorászással vegyülve a konyhában.
Nyílik az ajtó belép rajta a férfi és a táskája az előszoba kövén halkan koppan, nyakkendőjét leveszi azon nyomban. A nőnek csak szemével jelez, hogy haza jöttem. Az asztal megterítve készen várja, hogy a finom vacsorát felszolgálják rajta. A nő csak annyit mond kész a vacsora , a férfi meglepetten ránéz és közli, hogy ő most nem éhes és a fürdőszoba irányába veszi inkább az irányt. A nő halkan kérdezi, hogy meg sem kóstolod? A másik alig észrevehetően bólint. Gondolja magában ám legyen feláldozom magam csak,hogy ma este a békesség meglegyen. A levegőben száll a finom fokhagyma illat a csendet tányér és a kanál találkozásának a zöreje töri meg, a rádióból vidám zene halkan szól. –Ez nagyon finom lett kéthetek még belőle? Az íze nagyon emlékeztet nagymama főztjére. A nő tekintete mosolyog, mert ő már tudja az étel varázslata hatott a szürke hétköznap estéjébe beférkőzött a gyerekkor levesének az íze. Aztán megvacsorázván meghitt beszélgetés és nevetések közepette üldögélnek egy pohár vörösborral a szófán és nő szeme egy pillanatra megpihen a régi családi receptkönyv borítóján.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése